Fűszeresen zsírt égethet

A világ legrégebbi evõeszköze: az evõpálcika Az evõpálcikát a Távol-Kelet csaknem minden területén megtalálhatjuk.

Annak aki nem szokta meg, bizarr eszköznek tûnik, de a kelet-ázsiai ételek fogásaihoz, me- lyeket eleve apróra vagdaltak, valóban ez a legalkalmasabb evõeszköz. Többek kö- zött azért vált kedveltté, mert megkönnyítette a forró ételek fogyasztását.

A kínai konyhára emberemlékezet óta jellemzõ, hogy az ételt kis darabokra vágva készítet- ték el, és kis tálacskákra rakva szolgálták fel.

Ezért nincs szükség se késre, se villára. Az egyes falatokat azonban valahogy el kellett juttatni a szájba.

Kell enni, mert...

S ehhez teljes mér- tékben megfelelt az evõpálcika. Sokan erre azt gondolják: — Igen ám, de mit csinál- tak a rizzsel?

Szemenként ették meg? Az ázsiaiak rizsételét azonban nem úgy kell elképzelni, mint az európai vagy ame- rikai módra fõzött rizst, melyet fűszeresen zsírt égethet megfõtt állapotban is lehet pergetni.

A japánok és a kínaiak a rizst nem fõzik, hanem párolják. A rizs összetapad kis rögökbe, amit aztán könnyedén fel lehet venni evõpálcikákkal. A legrégebbi kínai evõpálcika Kr. Vannak szakértõk, akik úgy vélik, hogy ebben a korban csak a levesben úszkáló nagyobb ételdarabokat halászták ki, és nem fogyasztottak minden ételt ezzel az evõeszközzel, de ez az elképzelés vitatott.

A Ming és a Csing dinasz- tiában általánossá vált az evõpálcikákkal való étkezés, sõt, szabályok születtek arra nézve, hogy kínai ételt csak evõpálcikákkal szabad enni, ugyanis csak így lehet an- nak ízét tökéletesen élvezni.

A Sang dinasztia uralkodása alatt megjelentek az ad- digi bambusz, csont és fa evõpálcikák mellett a törékeny, de hõálló yade, a hûvös tapintású elefántcsont és természetesen az ezüst evõpálcikák.

Ez utóbbiak állítólag megvédték a tulajdonosukat a mérgezésektõl, mert vagy megfeketedtek vagy vala- milyen más elváltozást mutattak. Egy kantoni mondás szerint az elefántcsont evõ- pálcika könnyû, hõálló, nem olvad meg és nem törik. Így egy pár evõpálcika ele- gendõ egy egész fűszeresen zsírt égethet.

A Tang dinasztia idején egy fiatal írnok — aki az állami vizsgákat épp hogy csak le- tette —, vacsorameghívást kapott egy dúsgazdag hivatalnoktól. A magas rangú házi- gazda pazarul megterített asztalhoz invitálta ifjú vendégét, de az nem volt hajlandó leülni. A házigazda erre az ezüstberakásos evõpálcikákat kicseréltette elefántcsont- ból készültekre, de a vendég erre sem akart helyet foglalni.

Végül a házigazda kö- zönséges bambuszból készült pálcikákat hozatott. Az ifjú most leült, mert így akar- 9 ta kifejezésre juttatni, hogy jellemben tiszta mint a bambusz, és távol áll tõle min- den tékozlás és hivalkodás, amire az ezüst vagy az elefántcsont emlékezteti. A kanálról dióhéjban Ha a kanál fejlõdéstörténetét akarjuk tanulmányozni, akkor több mint valószínû, hogy az õsemberig kell visszalapoznunk a történelemkönyvben.

Mert az õsember- nek igenis volt kanala. Persze ez nem a mai értelemben vett kanál volt, hanem csak egy kagylóhéj, amivel eleinte enni próbálta a verejtékes munkával elkészített agyag- edényébõl a maga fõzte egyszerû levest. Az õsember egészen véletlenül kezdte használni a kagylóhéjakat levesmeregetésre, hiszen ezek multifunkcionális haszná- lati tárgyak voltak.

Egyszerre lehetett használni kaparónak, vésõnek, késnek és táro- lóedénynek. De mivelhogy a forró levest lehetetlen volt meginni egy hatalmas gõ- zölgõ cserépedénybõl, ki taylor fogyás találni valamit, hogy az ételhez hozzá lehessen férni, és a leforráztatás veszélye nélkül el lehessen fogyasztani mielõtt az kihûlne.

Erre pedig a kagylóhéj volt a legalkalmasabb, mint az õsember barlangja vagy sátra táján fellelhetõ legalkalmasabb eszköz.

A kagylóhéjat odakötözték a bothoz egy bõrcsíkkal vagy liándarabbal, vagy az elhasított ág repedésébe dugva rögzítették és használták. Késõbb a kanál egy merítõcsészére emlékeztetõ kerek fejû, rövid nyelû eszközzé fejlõdött.

Az egyszerû emberek kanala fából, csontból vagy szaruból, a jobb- módúaké rézbõl, bronzból, kivételesen nemesfémbõl készült.

A középkorban egyre többet alakítottak a kanál formáján, megjelentek a családi jelzésû, évszámos és zománcos kanalak. Ezek egyre jobban hasonlítottak a mai ka- nalakhoz és a nyelük is jobban a tenyérbe simult.

Uploaded by

A villáról röviden Az evõeszközök használatáról, a velük kapcsolatos illemszabályokról egymásnak szögesen ellentmondó véleményeket alkottak az emberek kor és égtáj szerint.

Ez a téma erõsen elfogult véleményekhez is vezethet: az egyik étkezési szokás hívei a másképp evõket civilizálatlannak tartják, vagy egyenesen barbárnak tekintik.

Euró- pában és a Közel-Keleten a villa már a rómaiak idejében ismert volt, de még csak mint konyhai szerszám és nem evõeszköz. Az elsõ kezdetleges kétágú fémvillákat csak arra használták, hogy kivegyék a forró húst a fazékból. Ezeknek az egyszerû tá- laló- vagy húsvilláknak az elõdei fából készültek és a végükön kihegyezett ágvillák voltak.

Ilyent használhatott az õsember is amikor kihalászta kezdetleges agyagedé- nyébõl a fõtt húsdarabokat. A villa használatának elterjesztésében a bizánciak játszottak jelentõs szerepet, és a XI. A püspök szent 10 dühvel mennydörögte, fűszeresen zsírt égethet a késsel, villával való evés bûnös elpuhulás, és mint ilyen Istennek nem tetszõ cselekedet.

A késsel és villával való étkezés még sokáig ritkaságnak számított és a villa használatának elsõ ábrázolását, csak az as évekbõl származik az olasz Monte Cassino kolostor illusztrált kódexlapjain.

Annak ellenére, hogy a villa polgárjogot nyert a nemesek asztalán és használóit nem fenye- gette többé egyházi kiátkozás, sok koronás fõ, mint például I. Fogyás elvonulási ajánlatok királynõ vagy XIV.

Lajos kizárólag az ujjait használta az étkezésnél. A pórnép között csak a XVII. De még így is hátráltatták bizonyos középkori törvényekre hivatkozva, például ben meg fűszeresen zsírt égethet tiltva az angol hadi- hajókon, hogy a legénység villával egye meg az ebédjét. Férfiatlannak ítélték meg, amely aláássa a fegyelmet. Egyet s mást a késrõl A kés igen régi evõeszköz, talán az étkezés legrégebbi eszköze. Már a kõkorszak- ban is multifunkcionális eszköz volt: vadásztak vele, húst és bõrt vágtak, önvéde- lemre használták és étkezéskor a fogak fűszeresen zsírt égethet tartott húsból lenyiszáltak egy akko- ra falatot, amely kényelmesen elfért a szájban és meg lehetett rágni.

A kés az évezredek alatt sokat fejlõdött és fejlõdését használatának célszerûsége irányította. A középkorban mindenki magával hordta a kését, ez hátul az övön egy tokban fog- lalt helyet, de nem csak étkezésre használták, hanem sok egyéb feladatot is szol- gált. Az elsõ késeket rézbõl, bronzból, vasból, majd végül acélból készítették.

Pengéjük kezdetben hegyes, tõrszerû volt, sok esetben kétélû. Nyelük fából, szaruból, bronz- ból vagy vasból készült. Ezeket állatfejekkel, törzsi jelekkel, motívumokkal díszítet- ték a fegyverkovácsok. A feudalizmus kialakulásával megjelentek a díszesen megmunkált és kidolgozott kések.

Ezeknek anyaga, formája és díszítése tulajdonosa rangját s társadalmi pozí- cióját is kifejezésre juttatta. A reneszánsz korban a nõk is hordtak étkezési célokra használt késeket. Ezek ki- sebbek, könnyebbek és finomabb kidolgozásúak voltak. A további évszázadok alatt a kések állandóan alakultak, formálódtak.

A kezdeti tõrszerû kések pengéje tom- pább lett, pengéjüket megrövidítették, élük fűszeresen zsírt égethet vált és sokkal könnyebbek, hasz- nálhatóbbak lettek mint a régi kések. A fogpiszkáló története Egészen bizonyos, hogy már az õsembernek is szüksége volt fogpiszkálóra — akár- milyen kemény és masszív volt az örlõberendezése, mert a félig-meddig megsütött pecsenye inai, hártyái, rostos részei itt-ott fennakadhattak.

A legkézenfekvõbb meg- oldásnak az ujjak, a körmök használata látszott, ám az eredmény nem volt kielégí- 11 tõ.

Az õsember idõvel rájött, hogy kagyló- csontszilánkok vagy halszálkák egészen jól beválnak fogpiszkálónak, de azért a vékony faszilánkok sokkal jobbak. A középkorban aztán lassan kialakult a fogpiszkálás szokása.

Még a vikingek is úgy fűszeresen zsírt égethet, hogy a világlátott, tekintélyes és gazdag vezérnek fűszeresen zsírt égethet elfordulnia és elta- karnia az arcát, amikor a fogát piszkálja. Azóta mindenki azzal piszkálja a fogát, amivel tudja. A királyi ebédlõkben és a nemesek asztalain megjelentek a díszesebb- nél díszesebb elefántcsont, ébenfa vagy nemesfémbõl készült fogpiszkálók, hogy ma már tömegtermék legyen, s bár csak fából vagy mûanyagból készül, mellkas karcsúsító válto- zatlanul hasznos eszköz, mert el lehet vele távolítani a fogak fűszeresen zsírt égethet szorult ételmara- dékot.

Modern korunkban botcsinálta nyelvújítók és illemtankönyv-írók elõszeretettel használják a fogvájó szót, és kézzel-lábbal tiltakoznak az olyan kifejezések ellen, mint a fogpiszkáló és fogpiszkálás.

Én a fogvájó szót értelmetlennek és ügyefogyott- nak tartom, mert senki sem vájja a fogát, hanem piszkálja, pontosabban a fogak kö- zé szorult ételmaradékot próbálja kipiszkálni. A fogorvos vájkál a fogakban nem a hétköznapi ember. Egyébként is elég nehéz lenne egy egészséges fogban vájkálni, ha nincs kézügyben egy ultramodern, gyémánthegyû és titánból készült futuriszti- kus fogpiszkáló.

Senki sem mondja: — Ne vájd a fogad! Ehelyett inkább a ne pisz- káld a fogad kifejezés a találóbb. Kínai asztali illemszabályok A kínai konyhamûvészet nem csak a legrégebbi, fűszeresen zsírt égethet a legjobb is a világon Ez nem csoda, hiszen Kínában már évvel ezelõtt a konyhamûvészet a kul- túra fontos részét képezte és képezi mind a mai napig.

Az ország hatalmas kiterje- dése és a rengeteg tartomány, tájegység miatt a konyhamûvészet igen változatos, szín- és ízgazdag. Azonban ez nem így van, mert a kínai konyha nagyon találékony, és a rendelkezésére álló alapanyagokból megpróbálja kihozni a lehetõ legjobbat.

Vagy zseniálisan kombinálja ezeket, legye- nek ezek az alapanyagok vízben, földön, levegõben vagy a föld alatt. Ilyen gazdag múltú konyhának természetesen már annak idején fogyni csodálatos kanál a ma- ga asztali illemszabályai, ezeket i.

Íme egy pár ízelítõ, hogy mi illett az antik Kínában: 1. Ne gyúrd a rizst gombóccá! Ne falj, egyél! Ne szürcsöld a levest! Ne csámcsogj!

A cayenne-bors tulajdonságai és alkalmazása

Ne ropogtasd a csontokat a fűszeresen zsírt égethet között! A már megkóstolt halat, húst ne tedd vissza a közös tálra! Ne dobáld a csontokat a kutyának! Ne vedd el más elõl a jobb falatokat! Ne terítsd szét amikor a test zsíréget rizst, hogy hamarabb kihûljön!